A tavalyi első próbálkozásból – ami 150km-nél ért véget – nem volt könnyű talpra állni. Még ha úgy gondoltam is, hogy ott és akkor jó döntést hoztam a kiszállással, mégiscsak kudarcként éltem meg. Lelkileg kb. nyár végére tettem túl magam a dolgon. Ehhez sok apró és néhány nagyobb dolog is hozzá járult. A feladott verseny utáni gratulációk, elismerő szavak… Az egyik itthoni edzőtől olvasott gondolat, ami arról szólt, hogy nem az a siker ha megnyerjük a versenyt, nem is az ha teljesítjük, hanem az hogy úgy oda tudunk állni a rajthoz, hogy a tőlünk telhető legtöbbet megtettük a felkészülés során. Nagyon fontos pont volt Atitól, az edzőmtől kapott 2/3-ra fűrészelt befutó érem is, ami szintén megerősített abban, hogy ne kudarcként éljem meg a lefutott 150 km-t. De néha nem várt helyekről is jön a motiváció: az egyik kollégám említette, hogy amikor a gyerekei nyafognak ha sétálni kell, azt szokta nekik mondani hogy van egy kollégája, aki 70km-t futott a Balatonnál amikor megsérült a lába, és még sérült lábbal futott 80km-t… Szóval rájöttem, hogy ha kicsit kiülök a partra és kívülről próbálok ránézni a teljesítményemre, rögtön más értelmezést nyerhet az, amit én kudarcnak gondolok. Volt viszont egy másik probléma is: fizikailag folyamatosan sérüléssel küzdöttem. Az orvosi vizsgálatok megállapítottak egy lábon kihordott combizom szakadást, ami folyamatosan előjött, emiatt újabb versenyeket kellett feladnom: augusztusban egy 6 órás futást 2 óra után (de így legalább már otthon nézhettem Hosszú Katinka első riói aranyát… J), szeptemberben pedig egy 12 órás futást 1 óra után. A sorozatos újabb feladások után arra jutottam, hogy a végére járok a problémának. Abbahagytam az edzéseket és elkezdtem orvosi kezelésekre járni. Ez is nagy tapasztalás volt, mindenféle űrkezelések következtek, -170 fokos fagyasztás, ütvefúró szerű eszközzel izombontás, fejjel lefelé lógatás… Átmenetileg segítettek, de tartós javulást nem hoztak, úgyhogy október végén átgondoltam a dolgot és úgy döntöttem hogy újra elkezdek edzeni. Nem akartam kifutni az időből, lapot húztam a tizenkilencre. Szerencsére Ati szépen felépítette az újrakezdést, én magamtól sokkal intenzívebben kezdtem volna bele. A következő hónapokban megváltoztattam a fájdalomhoz való hozzáállásomat, elfogadtam hogy itt van velem, már-már megszemélyesítettem, és azzal együtt csináltam az edzéseket. Megterveztük május közepéig a mérföldköveket, edzőversenyeket. Ati jó érzékkel betervezett egy BUÉK20 terepfutást év elejére, ez megadta a felkészüléshez az alaphangot, jó volt újra szervezett eseményen futni. A sérüléseim (jobb comb, bal térd, jobb boka) lassan javultak, így az edzéstervet elég jó arányban végre tudtam hajtani. Sajnos a Téli Mátrára nem tudtam elmenni egy külföldi út miatt, de tudtam hogy február-márciusban lesz elég alkalom a versenyzésre. Jött is egy jó sorozat, Vérkör 77km Márkkal február végén, rá két hétre Optivita 50 km, számomra is meglepő 3 óra 56 perces idővel, egyben 3:17-es új maratoni csúccsal is, majd megint rá két hétre a BSZM 193 km-e 4 nap alatt. Fárasztó sorozat volt, de rengeteg tapasztalatot sikerült gyűjteni. Ez után már csak egy edzőverseny volt, a sárvári 12 órás, úgyhogy a felkészülés a végéhez közelített. Érzésre fáradt voltam, (tervezetten) kevés volt az idő a regenerálódásra a versenyek között, így Sárvárra is még elég fáradtan érkeztem. Ráadásul a verseny előtti napon egy belegyorsításnál meghúztam a combomat, nagyjából ott ahol korábban is fájt. Elindultam a versenyen, elég jó tempóban, de sajnos menet közben jelentkezett a combfájdalmam. Így 4 óra után úgy döntöttem, hogy kímélem a lábam, nem itt megyek el a határokig. Nem a legjobb előjel 1 hónappal az UB előtt, de azért nem is dőltem a kardomba, tudtam hogy fáradt vagyok, az UB-re lesz a forma kihegyezve, a fájdalomhoz meg már hozzászoktam. Az utolsó egy hónapban egyre könnyített edzések voltak, az utolsó 2 hét kifejezetten laza volt, úgyhogy a rajtra nagyon jó formában sikerült odaállni. A fáradtság eltűnt, a sérülések nem jelentkeztek, könnyen és lazán tudtam mozogni. Fejben is kezdtek összeállni a dolgok, Atival kb. egy héttel a verseny előtt átbeszéltük a taktikát, a kísérő csapat már korábban összeállt, hetekkel a verseny előtt megterveztem mindent, egy-két kisebb bevásárlás maradt csak az utolsó 2 hétre. Minden elő lett készítve. A célom az volt, hogy a tavalyi versenyből megtartsam a jó dolgokat és kiküszöböljem az akkori hibákat. Így visszanézve a legnagyobb hibák a következők voltak az előző évben:

• Túl nagy tempóval kezdtem. Hiába pulzusra jó volt, de tempóra gyors, idén kettős kontrolt terveztem (pulzus plusz sebesség)
• Nagyon fáradtan álltam oda a rajthoz. Idén az utolsó hétben már annyit aludtam, mint a gyerekek, és a verseny előtti napot is sokkal pihenősebbre terveztem.
• Tavaly sok volt a verseny közbeni megállás, és a verseny végét is egy hosszabb megállás, és az akkor kihűlt izmok jelentették. Idén a jelszó az volt hogy maradjak mozgásban.
• Tavaly túl sokat foglalkoztam a részidőkkel, rosszul érintett amikor elkezdtem elmaradozni a tervezettől, fejben szétestem emiatt. Idénre volt egy kalkulált idő, de a cél egyértelműen a szintidőn belüli teljesítés volt.

Emellett a lényeges tapasztalatok a korábbi versenyekből a sópótlás fontossága (BSZM negyedik napjára eléggé elfogytam emiatt) és a fejben rendrakás. Ugyanis az agy elképesztően kreatív, ha okokat kell találni arra, hogy miért szálljunk ki egy versenyből…

Ilyen előkészületekkel pénteken kora délután bepakoltunk az autóba a kísérő csapattal (Gabi, az öcsém, Anikó, a feleségem, a harmadik kísérő, Győző barátom szombat este csatlakozott), irány Siófok, kb. 5-kor elfoglaltuk a szállást, terv szerint 7-fél 8-kor alvás, hogy ne legyen gond a másnap hajnali fél 4-kori ébredéssel.

Szombat hajnalban terv szerinti ébredés, viszonylag jó alvás után. Kb. fél 5-re értünk a Club Aligába, a rajt zóna felé sétálva összefutottunk Atival is, minden kerek volt, önbizalommal telve álltam a rajthoz. Nem volt idő túl sokat agyalni, kb. 10 perccel a rajt előtt sikerült beállni a rajtzónába, hamar el is jött a rajt.

A taktikám úgy nézett ki, hogy volt egy kezdő tempóm amit a lehető legtovább tartani akartam (5:30-6:00-os zónában futni, az északi partot viszonylag stabilan végigfutni), és 6 nagyobb szakaszra osztottam a távot: Balatonfüred (maratoni táv), Varga Pincészet (túl a hegyeken), Keszthely, Balatonmáriafürdő 2 (a tavalyi kiszállási pont), Balatonföldvár (az utolsó szintidő ellenőrzés), Cél.

Az egyik legfontosabb dolog az agymanók kontrollálása volt, tudtam hogy a táv első felében nem lehet semmi lelki megingás, különben nagyon nehéz lesz. Emiatt egyfajta robot üzemmódban kezdtem, próbáltam a lehető legfegyelmezettebben végigcsinálni a tervezett dolgokat és a legkevesebbet agyalni a különböző eshetőségeken.

Rajt, rögtön az elején kellemetlen meglepetésként erős szél, természetesen szembe. Egyrészt örültem neki, mert hűtött, másrészt viszont egyértelműen lassított. Utólag sem tudom eldönteni, hogy összességében jó volt-e vagy sem, mert szél nélkül a tavalyihoz közelítő hőség lett volna. Mindenesetre mentem a terv szerint, Gabi hamar utolért, a frissítést is elkezdtük terv szerint, minden ment simán. 30 km-nél kísérő csere, Anikó jött a következő szakaszra. Mint utólag megtudtam, épp a váltás előtt sikerült fejbecsapni magát az ajtóra szerelt bicikli tartóval, úgyhogy Gabi a 40 km-hez oda volt rendelve, hogy kiderüljön nem kell-e soron kívül váltani… Ebből én semmit nem érzékeltem, jött Balatonfüred, első szakasz letudva, minden rendben. Igaz a tavalyinál legalább 20 perccel lassabbat mentem, de ez tervezett volt. Mondjuk a szélből kicsit elegem volt már, de az szinte egész nap kitartott. Ezután következett a második szakasz, benne Aszófő-Pécsely-Vászoly-Dörgicse, a szép kis emelkedőkkel. Na itt volt amikor elállt a szél, lett is meleg azonnal, úgyhogy kiemelten oda kellett figyelni. Anikót többször elhagytam, ő az emelkedőkön tolta a biciklit, én pedig ahol lehet futottam az emelkedőket is, úgyhogy sokszor lemaradt. Szerencsére a frissítésekre mindig előkerült. Az egyik váltópontnál viszont nagyon lemaradt, épp megmásztam egy emelkedőt, jött a következő, gondolkodtam is hogy megállok és megvárom, de inkább a haladás mellett döntöttem. Úgy voltam vele, hogy jön hamarosan a következő váltás, legrosszabb esetben majd Gabi ad gélt és vizet, nagyjából időben. Itt is utólag derült ki, hogy Gabi közben telefonált, hogy Dörgicse helyett a Varga Pincészetnél jár, mert elkeveredett, onnan indul épp vissza… Szerencsére szinte pont időben utolért Anikó, úgyhogy továbbra is sikerült tartani a frissítési tervet. A hegyes részt egész jól átvészeltem, természetesen sokat lassultam, de ez is be volt tervezve. Dörgicsétől Gabi követett, kicsit nyugalmasabb szakaszon, itt sok pozitív behatás ért, szerencsére el is terelték a figyelmemet a futásról. Egyik váltóponton ismerős futók segítettek lehűlni, igazi kékkúti vízzel (itt is köszönöm Tibi), sok ismerős szurkolt, egy srác pedig az egyik szakaszon utólért, és kb. fél órát együtt futottunk, jól elbeszélgetve. Váltóban futott és nagyon érdekelte hogy milyen lehet ez egyéniben, jó volt mesélni és beszélgetni. Volt egy-két negatív élmény is, egy autóból anyáztak hogy mit keresünk ott az úton, egy másik autóból is hangosan kiabáltak, szerencsére nem értettem hogy mit, de nem szurkolás volt, az biztos… Salföld környékén az egyik váltóponton komplett buli várt rám, már messziről üdvözöltek a szervezők, a kollégák (akik céges csapatban futottak) szervezték, jó kis meglepetés volt. A salföldi nyomós kutak idén is jó szolgálatot tettek, úgyhogy innen viszonylag simán eljutottunk a Varga Pincészetig. Idén nem akartam kihagyni, átfutottam rajta, a fénykép kedvéért még futómozdulatokat is csináltam. Ez volt a második mérföldkő, 95km körül jártam, 9 és fél óra alatt, szelet, meleget, hegyeket is beleértve, teljes elégedettség, magabiztos kezdés, itt már fél órával a tavalyi idő előtt jártam. Az ezt követő 20 km-en viszont eljött az első holtpont, elkezdtem szédelegni egy kicsit, úgyhogy néha belesétáltam, egy idő után váltogattam a sétát és a futást. Eddig semmilyen negatív gondolatom nem volt, itt viszont elkezdtem aggódni, először napszúrásra gyanakodtam. Erre az ötletre a fejem is elkezdett fájni. Az első krízis. Azt gondoltam ki hogy mozgásban maradok, folytatom a fegyelmezett frissítést és meglátjuk hogy javul-e. Az egyik ponton találkoztam Atival, aki mondta hogy jó eséllyel azért érzem így magam mert egy fél napja átfúj a szél. Ez egy kicsit megnyugtatott, elengedtem a napszúrás teóriát és egy kicsit javult a helyzet is. Úgy voltam vele hogy megtolom egy kicsit a következő mérföldkőig, ami Keszthely volt. Keszthely előtt 12 km-rel, 116km környékén elkezdtem futni, és meg sem álltam 159km-ig. Utólag visszagondolva ez volt a második nagyon fontos szakasz, túltettem magam a komoly holtponton és belátható közelségbe (60km alá) hoztam a célt. Keszthelyen csak egy pillanatra álltam meg amíg bevártam a kísérőt, Ati itt is ott volt, megerősítette hogy szerinte is minden rendben van, jól mozgok és tovább is küldött hogy ne álldogáljunk ott… J Közben még szólt, hogy a hosszú ujjú felsőt időben vegyem fel, mert gyorsan fog hűlni a levegő. Utólag ez is jó tanácsnak bizonyult, főleg úgy hogy be is tartottam. Fejben minden rendben volt, semmi negatív gondolat. Közben változtattam egy kicsit, új mérföldkövet tűztem ki, nehogy a tavalyi kiszállási pontra hajtsak, úgyhogy eltoltam a következő mérföldkövet 159 km-re, ahol (legalábbis úgy tudtam) friss kávé vár. Ez lebegett a szemeim előtt a következő 30 km-en, rendületlenül futottam. Közben a frissítés ment, fejlámpa, fényvisszaverő póló, hosszú ujjú felső, minden a helyén. Teljesen profi támogatás. Közben közeledtünk az este 10 órához, amikorra Győző tervezte a csatlakozást a kísérő csapathoz, nagyjából a fonyódi, kávés váltópont tűnt megfelelő helynek a váltáshoz. Éjszakára az egyik mellettünk elfutó adott egy jó tanácsot, ami annyi volt hogy vagányan toljuk éjszaka. Ez megragadt bennem, alapból nekem is csak annyi tervem volt éjszakára, hogy napfelkeltéig minél tovább jussak. Közben eljutottunk a tavalyi vesztőhelyre, Balatonmáriafürdő 1-nél megállapítottam hogy igen, itt aludtam egy órát a kocsiban tavaly, a következő szakaszon pedig felrémlett a fájdalmas séta, aminek a végén kiszálltam tavaly. Most jó mozgással futottam ezt a szakaszt, és a tavalyinál 3-4 órával jobb idővel átfutottam Balatonmáriafürdő 2-n. Nem néztem se jobbra, se balra, nem váltott ki különösebb érzelmeket sem a helyzet, egyszerűen csak elkönyveltem hogy sokkal jobb állapotban vagyok mint az előző évben. A szél fújt rendületlenül, sötét is volt már, ezekhez már hozzászoktam, rosszabbra pedig gondolni sem mertem. Pedig jött. Szépen beértem Fonyódra, Győző just-in-time megérkezett, amíg átöltözött én hengereztem egyet. Jobb híján, mivel a kávé, amiért 30 km óta sóvárogtam, nem volt ott, kiderült hogy ez nem a kávés váltóhely. Sebaj, Győzővel indultunk is tovább, örültem hogy megérkezett, és annak is hogy a csapat pihenhetett egy kicsit az egész napos hősies kísérés és támogatás után. Utólag elmondva ők is messiásként várták Győzőt, aki persze hozta a formáját, és előre a telefonban rájuk ijeszett, hogy olyan jól megyek hogy ő úgy gondolta hogy le sem kell jönnie… :) Ekkor még csak sejtettem hogy a neheze még hátra van…

Győző behozott egy új elemet a történetbe, beolvasta az online szurkolásokat, ami megint csak erőt adott hogy a távolban is sokan gondolnak rám. De sajnos időjárás előrejelzés is volt online, úgyhogy Győző – jó pedagógiai érzékkel :) - rendszeresen riogatott, hogy jön az eső. Mondjuk nem volt nehéz kikövetkeztetni, mert egyre viharosabb lett a szél, néha komolyan akadályozott. És érdekes módon itt is szembe fújt, mint az északi part nagy részén, hiába futottunk ellenkező irányba. A következő váltópontnál, Fonyódligetnél végre meglett a várva várt kávé, amit kis alkudozással meg is kaptam. Nem volt nálam a karszalag – egyénieknek nem volt kötelező viselni – és így nem akartak kávét adni… De sikerült, megittam, jó volt, mentünk tovább. Itt már kezdett fogyni az erő, úgyhogy átálltunk az egy óra futás, fél óra séta üzemmódra. Közben az eső megérkezett, viharos szél kíséretében. Egyre durvult a helyzet, letört faágak, vízszintes eső, a parton kicsaptak a hullámok, futásra teljesen alkalmatlan volt az idő, úgyhogy jobb híján tempósan gyalogoltunk az ítéletidőben, közben Győző még videózgatott is…. Esőkabát volt rajtam, de így is éreztem hogy kezdek kihűlni. Ez volt a következő krízishelyzet, agyaltam is, hogy mit csináljak. Egy időben még az is eszembe jutott, hogy lehet hogy lefújják a versenyt, konkrétan veszélyesnek tartottam a továbbhaladást, faágak törtek, villámlott. Kitaláltam, hogy a következő ponton felveszem a vízálló nadrágomat is. Úgy is volt, rávettem a nadrágot a vizes öltözékre, cipőt és zoknit cseréltem. Ekkor vettem észre, hogy a bal lábam egyik körme megnyomódott, épp le akart esni, ezt gyorsan leragasztottam. Utána indulás, hogy ne üljek túl sokat, felrémlett a tavalyi kiszállás… Utólag visszagondolva ez a hosszú öltözködés majdnem felesleges volt, a nadrágot vizes ruhára vettem fel, a száraz cipő meg pár pillanat alatt elázott, mert tovább esett. Nem is éreztem túl jól magam, de elevickéltünk a következő pontig, kb. 180 körül Gabi vette át a kíséretet. Tovább tartott a vihar, tovább haladtunk, próbáltam futni ahol tudtam, mert egyre hidegebb lett vizes ruhában. Gabi is tartotta magát, de gondoltam hogy ő is kezd fázni. Közben beértünk Balatonföldvár 1-re, az utolsó szintidős pont, megnyugtató volt, hogy most már csak valahogy célba kell érni, menet közben nem vesznek ki a versenyből. Igaz rengeteg előnyöm volt a szintidőhöz, de így is fontos volt lélektanilag. Ami viszont még fontosabb, hogy a feladás gondolata fel sem merült bennem. Ezen a ponton meleg levest is kínáltak, amit nagy örömmel elfogadtunk. Az élmény, amikor eszed a meleg levest, belülről melegít, miközben kívülről pedig elkezdesz kihűlni és remegni… Összességében nem lett jobb, a kis álldogálástól jól kihűltünk, reális veszélye volt az izmok kihűlésének és lemerevedésének. Közben azért érintettünk néhány szórakozóhelyet is, ahol jöttek a vicces megjegyzések hogy mennyi hülye ember van a világon, hogy ilyen időben itt futnak… J Atival is találkoztunk valahol, de már nem emlékszem, csak arra, hogy bíztatott hogy menjünk tovább. Az eső csendesedett, viszont a helyzet fokozódott, 2 km-re volt csak a következő váltópont, ahol vártak ránk, el is döntöttem hogy beülünk az autóba felmelegedni. Az autót meg is találtuk a váltópont előtt, de a kísérők nem voltak ott, elmentek a váltópontig. Sebaj, Gabinál volt kulcs, beültünk az autóba: ülésfűtés, hőmérséklet 26 fokra, szép lassan de biztosan átmelegedtünk. Próbáltam figyelni rá, hogy túl sokat azért ne maradjunk. Megállapítottuk hogy a ruhák kívülről megszáradtak, úgyhogy minden rendben, mehetünk. Mentünk is vagy tíz métert, aztán úgy elkezdtünk vacogni, hogy azonnal elindultam vissza a kocsiba, Gabi meg megkereste addig a többieket. Az eső közben elállt, úgyhogy teljes átöltözés mellett döntöttünk. Szerencsére volt minden, még egy garnitúra száraz cipő is. Mindenesetre 40-50 perc elment ezzel a mutatvánnyal, kicsit aggódtam is hogy nem lesz-e gond az izmokkal, de meglepően könnyen felvettem a futómozgást. Ez egy nagyon fontos pont volt, és összességében megoldottuk, az ügyetlenkedések ellenére is. A váltópontot elhagyva jött a biztatás is, hogy menjünk tovább, még rendeteg időnk van.. Én is átgondoltam, hogy már csak 29 km van hátra, van még kb. 9 óra, jók az esélyek. Ez megnyugtatott. Ráadásul Ati azt mondta, hogy ahogy felkel a nap, úgy erőre fogok kapni, úgyhogy haladtunk rendületlenül. Felüdülés volt a száraz ruhában lenni. Innen kezdődött egy nagyon hosszú végjáték, Gabi, Anikó, majd az utolsó 18 km-re Győző kísért. Közben felkelt a nap, még fújt a szél, de már nem esett, lassan haladtunk. Az erőm kicsit elhagyott már, úgyhogy sokkal több volt a séta, mint a futás. De Győző szóval tartott, és Atival is találkoztunk megint, a többiek is készenlétben álltak. Úgy voltam vele, hogy ezt a részt – amennyire lehet – már élvezni szeretném, úgyhogy csak akkor futottam, amikor úgy éreztem hogy gyűjtöttem egy kis erőt. Lassan de biztosan fogytak a kilométerek. Közben az online szurkolók is felébredtek, Győző közvetítette a drukkolást, és persze folyamatosan beszélt, ébren tartott, kibeszéltünk mindent és mindenkit… J Rengeteg bíztatást kaptunk még menet közben is, főleg a váltóktól, az egyéniek jellemzően hozzám hasonlóan sétáltak. 3 rövid szakasz volt még hátra, egyet félig megfutottam, közben megállapodtunk Győzővel hogy az utolsót futom, ha az utolsó előttit sétálhatom. Deal, úgy is volt. Az utolsó 3.2 km-re összeszedtem még a tartalékokat, és a végig emelkedő szakaszt futva megközelítettem a célt. Itt egy kicsit módosult a tudatállapotom, sokszor elképzeltem ezt a szakaszt, és valami ilyesmit képzeltem. Mosolyogtam és élveztem a pillanatot. A végén sok ember volt, ennek megfelelően egyre nagyobb volt a szurkolás, jól ráhangolt a befutóra. Ami egyszer csak ott volt előttem. Gyors utolsó időmérés, majd beálltam az egyéniek sávjába (épp nem volt ott senki). Itt az egyénieket előreengedik, úgyhogy a szpíkerek gyorsan be is mondták a nevemet, indulhattam az utolsó méterekre… Célkapu, célszalag, ünneplés. Előzetesen azt gondoltam hogy majd itt el fogok érzékenyülni, de inkább büszkeséget és erőt éreztem, olyan megcsináltuk, férfi munka volt érzés töltött el. Átszakítottam a szalagot és kezdődhetett az ünneplés. Itt azért már teljesen megkönnyebbültem, átadtam magam az érzésnek, lehet hogy néhány könnycsepp is keletkezett… Először Ati jött oda gratulálni, utána sorban a többiek. Csak élveztem a helyzetet, egy pillanatra minden kerek lett a világban. Utána még egy ideig maradtunk, sok ismerős és ismeretlen gratulált, fényképezkedés, beszélgetések. Utána gyorsan beugrottam még egy masszázsra, ami nagyon jól jött, igaz itt már előjött a kimerültség, be kellett öltöznöm a meleg ellenére, mert elkezdtem remegni és fázni. Felsétáltunk a parkolóba, 218 km után is még ment a lépcsőzés, utána vissza a szállásra aludni. A nagy igyekezetben még az időmérő csipet is elfelejtettem leadni, remélem utólag is lehet majd.

Öszzességében óriási élmény volt, amire ráhatásunk volt, ott mindent jól csináltunk, a körülményekhez pedig tökéletesen alkalmazkodtunk. Ez itt most elég volt a teljesítésre. Utólag átgondolva a dolgokat, a fizikai felkészülés tökéletesen sikerült, elég munkát sikerült belerakni, a formaidőzítés pont jó volt, erre a hétvégére kerültem a legjobb állapotba, az izomzatom jól bírta, különösebb probléma nem jött elő, még 200 km-en túl is sikerült rendes mozgásban futnom. A frissítést nagyon fegyelmezetten végigcsináltuk, még 24 óra után is pontosan ettem és ittam az előre betervezett adagokat. Fejben is nagyon egyben voltam, ez a legnagyobb meglepetés volt, a teljes távon egyszer sem jutott eszembe a feladás gondolata, pedig általában nagyon kreatív ötleteim vannak hogy éppen miért kellene kiszállni. A kísérő csapat óriási munkát végzett, nekik legalább olyan nehéz volt mint nekem, de helyt álltak, mindent megoldottunk, igazi csapatmunka volt. Ati is megjegyezte, hogy ennél jobban nem is lehetett volna összeállítani a csapatot. Én általában magányos farkasként viselkedek, de most megtapasztaltam a csapatmunka erejét, az önzetlen segítséget, azt hogy egy-egy jó szó vagy apró cselekedet is mennyit hozzá tud adni valaki teljesítményéhez. Óriási tapasztalat, rengeteget tanultam ezen a versenyen és a felkészülés alatt is magamról és másokról, egyéni küzdelemről és csapatmunkáról, emberi kapcsolatokról. És ez már az enyém. És nincs még vége, nem úgy értem be hogy na akkor soha többé nem futok ultrát, konkrét terveim nincsenek még, de ezzel a teljesítménnyel már például be lehet nevezni egy Spartathlon lottóra is… ;)

A végére egy kis statisztika a frissítésről. A kicsit több mint 28 óra alatt elfogyott:

• 27 db gél (kb. 2 kiló…)
• 27 db sótabletta
• 9 liter iso ital
• legalább ugyanennyi víz
• 2 adag paradicsomleves
• 1 adag húsleves
• 2 kávé
• 5-6 db energia szelet
• egy kevés kóla, banán

73 kg-ról indultam, a futó- és evőverseny utáni reggelen 75.3 kg voltam, úgyhogy fogyni vágyóknak nem ajánlom az ultrafutást… :)